2009. január - február

Megint „helyzet” van a tejpiacon. A kedélyeket most éppen az alacsony felvásárlási ár borzolja. A Földművelési és Vidékfejlesztési Minisztérium a kiskereskedők önmérsékletét kéri az olcsó import tejtermékek forgalmazásában, de ha megegyezéssel nem megy, akkor törvényi úton szeretné elérni, hogy az üzletek élelmiszerkínálatának jelentős részét magyar áruk adják.

Bár a tejtermelő gazdák a feldolgozóüzemekkel állnak szerződésben, figyelő szemeiket jobb, ha a piacot jelentősen befolyásoló kiskereskedelmi láncokra vetik, mivel azok beszerzési és árpolitikájától nagyban függ, milyen literenkénti átlagárat érhetnek el – véli több szakember. S bár a hálózatok a hipermarketek előtt tüntető gazdáknak rendre azt üzenik, hogy nem ők, hanem a feldolgozók határozzák meg a felvásárlási árakat, azért a teljes vertikumot végignézve érzékelhető, hogy ebben a kapcsolatrendszerben a nadrágot a nagy volumeneket forgalmazó kereskedelmi láncok hordják.

Egyszer fent, egyszer lent
De nézzünk, hogy az elmúlt években hogyan is alakult a tejpiaci hullámvasút, melyen az alapanyaghiány és -fölösleg váltakozása generált óriási, a literenkénti felvásárlási árban akár 80 forintos kilengéseket.
A feldolgozókat alulról és fölülről is szorítják – osztja meg tapasztalatait Gerbrant Redmer de Boer, a Sole-Mizo Zrt. vezérigazgatója. Ami¬kor 2007 őszén a takarmányínségnek és az ebből kialakult keresleti piacnak köszönhetően globális tejhiány alakult ki, jelentős mértékben megnőtt a folyadéktej ára. A megemelkedett feldolgozói költségeket nem lehetett maradéktalanul érvényesíttetni a kereskedelmi láncoknál. Így gyakorlatilag a teljes feldolgozószektor veszteséget termelt. Egy rövid ideig nyeregben érezhették magukat a gazdák, a tartós fejlődés reményében többen beruháztak, megnövelték kapacitásaikat. Sokan azonban elszámították magukat azok közül, akik a megtermelt mennyiség egy részét szerződésen kívül kívánták az eredetileg kialkudott árszint fölött értékesíteni. Ez volt az utóbbi évek legnagyobb árhullámhegye, amelyet hamarosan, máig tartó rohamos árcsökkenés követett. Jelenleg az átlagos felvásárlási ár 60–65 forint körül alakul. Gazdaságosan tejet termelni pedig – a piaci szereplők kalkulációi szerint – 70 forint/liter körüli minimum átvételi ár mellett lehetséges.
Az árak bizonyos mértékű hullámzása természetes folyamat, de a Magyarországon tapasztalt amplitúdó abnormálisan nagy. Ráadásul bevett gyakorlat, hogy a tejek egy bizonyos százaléka hosszú távú szerződéseken kívül talál gazdára, a feldolgozók az igényelt mennyiség 10–15 százalékát az éppen aktuális lehetőségeket kihasználva vásárolják. Ez, az úgynevezett spot-tej mennyiség további bizonytalansági tényező a rendszerben. Istvánfalvi Miklós, a Tej Terméktanács elnökhelyettese is úgy látja, hogy az alacsony felvásárlási ár nem tartható, a gazdák levágják a teheneket, és egyre kevesebb tejet állítanak elő Magyarországon. Pedig az évi 1,95 milliárd literes tejkvótát eddig is csak 85 százalékban használta ki az ország.

Függő helyzetben
Mivel Magyarország tejtöbbletet állít elő, az export – különösen az Olaszországba irányuló kivitel – mennyisége is befolyásolja az árak alakulását – érzékelteti dr. Popp József, az Agrárgazdasági Kutató Intézet (AKI) főigazgató-helyettese. A tejtermelők és -feldolgozók nem csupán a belföldi, de az európai piacnak is kiszolgáltatottak. A közösségi piac pedig nem vonhatja ki magát a globális gazdaság hatásai alól. Mivel minden mindennel összefügg, máris visszakanyarodhatunk a kereskedelemhez. Mert fölösleg természetesen nem csak nálunk keletkezik. Például, ha az EU valamelyik nagy feldolgozójában (melynek teljesítőképessége megegyezhet a teljes magyar feldolgozókapacitással) valamiért beragad a készlet egy része, akkor azt – saját piacának védelmében – akár veszteséggel is megpróbálja a határokon túl értékesíteni. Így fordulhat elő, hogy egy-egy hipermarket polcain olyan alacsony áron, akár 100 forint körüli összegért kínálnak – elsősorban UHT – tejet, melynek előállítása ennél egészen biztosan többe került. Hiszen, ha számba vesszük azokat a járulékos költségeket (energia, csomagolás, disztribúció, áfa), amelyek a nyerstej árára rakódnak, kétségessé válik, hogy az ilyen alacsony fogyasztói ár tartalmazhat-e akár az előállító, akár a kereskedő számára nyereséget. A külföldi, olcsó termékek megjelenése egyrészt a gyártó vállalat profitmaximalizálását szolgálják, másrészt piacszerzési törekvéseket.
Azt viszont tudomásul kell venni, hogy a multinacionális kereskedelmi láncok regionális beszerzésben gondolkodnak, a nagy termékfeldolgozók többségének pedig Európa számos országában vannak érdekeltségeik – magyarázza dr. Popp József. Természetes, hogy piacpolitikájukat az anyacég érdekeinek megfelelően alakítják. Sajnos nincs olyan magyar kereskedelmi lánc, amely több országban tudná teríteni az itthon kialakult fölösleget (a CBA és a Coop sem jelent komoly kitörési lehetőséget). 
Hackl Mónika, a Tesco külső kommunikációs vezetője általában a lánc által forgalmazott frissárukra elmondta: körülbelül 80 százalékuk magyar termék. Friss tejet nem importálnak, tejterméket pedig főként kínálatbővítés céljából. „2007-ben főként a hazai gyártók, feldolgozók megnövekedett exportja miatt kényszerültünk megnövelni a behozatalt. Azóta jelentősen megnőtt a hazai beszállítók aránya” – állítja.

Többszintű megoldás
Miközben csökken a tejtermelők száma, nő az átlagos – jellemzően 300-1000 tehenet számláló – üzemméret. Szakértők szerint akár 20-50 tehénnel is gazdaságossá tehető a tejtermelés, ez azonban mégsem bizonyult életképesnek Magyarországon, mivel 10 tehén takarmányozásának biztosításához legalább 10 hektár föld szükséges. Ez pedig általában hiányzik. A szintén hektikus takarmánypiac pedig tervezhetetlenné teszi az állattartást. A tejtermelés struktúrája nem, a tejelő tehenek – 275 ezres – száma azonban már stabil. A hatékonyság növelésére a feldolgozók körében további koncentrációra volna szükség, nem kizárt, hogy új szereplő jelenik meg, piacszerzési céllal.  
A verseny tehát minden szinten óriási, mind a termelők, mind a feldolgozók és kereskedelmi láncok között. Ezért mindenki megpróbálja egyrészt saját működését egyre hatékonyabbá tenni (és ezen a területen vannak talán a legnagyobb tartalékok a vertikum alsó kétharmadában), másrészt az árakat a lehető legalacsonyabban tartani. Ez eddig a kiskereskedelem számára hozta a legtöbb előnyt. Többen egyetértenek azzal, hogy míg a magyar kiskereskedelem túlzottan liberalizált, addig más EU-tagországban minden lehetséges eszközzel megvédik a nemzeti piacot, a hazai termékeket. A Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztériumban (FVM) most készülő törvénytervezet talán segíthet ezen, már ha kiállja a brüsszeli próbát és a gyakorlatban is eredményes lesz.
Az elmúlt évek „tejes” eseményeit tekintve úgy tűnt, mintha az FVM főként tűzoltásra rendezkedett volna be. Arra a kérdésre, hogy a minisztérium hogyan kívánja támogatni a magyar termelőket és gyártókat, Riedel Loránd az FVM vezető tanácsosa felhívta a figyelmet a minisztériumban elkészült megegyezés-tervezetre, amely az azt aláíró élelmiszer-forgalmazó áruházláncok önmérsékletére alapoz. Amennyiben február közepéig a megállapodás nem jön létre, akkor törvényi szabályozással állják útját a kereskedelmi hálózatok jelenlegi, a magyar beszállítók számára hátrányos beszerzési gyakorlatának. Kérdés, hogy a törvényi szabályozással milyen irányban és mértékben változik majd a feldolgozóknak (és közvetve a termelőknek) fizetett nettó ár. Ugyanis az árképzésbe az agrárpolitika már aligha szólhat bele.
További intézkedéseket is kilátásba helyezett Gráf József. Mint az FVM sajtóközleményéből kiderül, az állam 2,1 millió euró értékben vásárolna fel hazai tejtermékeket, amit aztán különböző segélyakciók keretében használnának fel. Plusztámogatást adnának az iskolatej akció bővítésére, elsősorban az UHT-tejek kiosztását szorgalmaznák. További megoldás lehet az olcsó importtej visszaszorítására, ha szigorítanák a külföldről érkező tejtermékek hatósági ellenőrzését.
Visszatérve a hatékonyság kérdésére és az árakra. Gerbrandt Redmer de Boer szerint nyugat-európai mércével a feldolgozó-szektorban valóban strukturális és hatékonysági problémák nehezítik a versenyt. De ha Nyugat-Európa irányában nem is, Bulgáriával, Romániával és általában a Balkánnal szemben mindenképpen versenyképesek vagyunk. 

A magyar termékek védelmére a fogyasztói magatartás átalakítása és az FVM határozott fellépése mellett más lehetőségek is kínálkoznak. Ehhez azonban a termelők és a feldolgozók összefogása is szükséges.
„A magyar vásárló árérzékeny.  Mindenképpen szükség volna a hazai termék népszerűsítésére, akár közösségi marketing keretében. Erre vannak elképzelések, javaslatot tettünk az Agrármarketing Centrumnál (AMC) a pályázati pénzek megemelésére” – mondja Istvánfalvi Miklós. Arra viszont az EU-ban sincs minden tagország számára elfogadható definíció, mit is takar a nemzeti termék fogalma. Riedel Loránd ennek meghatározására az EGK 2913/92-es tanácsi rendeletet hozza fel, melynek értelmében az az ország számít előállítónak, amelyben a legnagyobb hozzáadott érték kerül a termékbe (ennek meghatározása készítményeknél bonyolult, ezért más szakértők szerint nemzeti terméknek számít az adott tagországban előállított termék).

A vidék megtartó képességét is fokozhatná, ha a nagyon rugalmas, 20-50 tehenet tartó gazdaságok elterjednének és életképessé válnának. Ezt főként a speciális takarmánnyal előállított funkcionális tej és tejtermékek kínálata támogatná leginkább. Ha elterjednének az alternatív értékesítési csatornák (piacok, szakboltok, közvetlen eladás), akkor nagyon sok család megélhetését biztosíthatná a tejtermelés. Istvánfalvi Miklós is úgy látja, hogy a termelőknek jobban a kezükbe kellene venni a kereskedelmet. „Míg mondjuk Hollandiában a termelők kezében van a feldolgozás, addig Magyarországon ez mindössze az Alföldi Tej Zrt. esetében valósul meg. Nagyobb termelői tulajdonnal, több termék előállításával föl lehetne venni a láncokkal a versenyt.”

 O. Á.